Játék járvány idején – Guinness-rekorddal nyitott újra a Budai Bridzs Klub
Nagyiván Gábor - 2020. július 16.
Bő 20 éve nem jártam igazi bridzsklubban. Főleg azért, nehogy megfertőződjem. No nem a vírustól, hanem a versenybridzstől. Ezért némi izgalommal léptem be a Hegyalja úti Budai Bridzs Klub előterébe, hogy tudósítsam a Bridzsélet olvasóit a vírushelyzetről. Azaz csak léptem volna, mert Csurgai Márta, a klub vezetője azonnali útmutatót adott, milyen sorrendben kell elvégeznem néhány kötelező feladatot. Lábtörlés, egy lépés előre, újabb lábtörlés, balra fordul, kezet fertőtlenít, visszafordul, belép, újabb lábtörlés. Miután a sorrendet kifogástalanul abszolváltam, Márta kicsit mentegetőzött a procedúra miatt, és ugyan nem mondta, de a szeméből láttam, hogy a tízes skálán kilenc egész nyolc tizedet adott a gyakorlatomra. Ezután újabb meglepetés ért, mert azonnal a kezembe nyomott egy pánttal és plexivel ellátott fejre tehető védőpajzsot, azzal a megjegyzéssel, hogy örökbe adja nekem. Megköszöntem, felpróbáltam, és mivel hegesztő még úgyse voltam, annyira megtetszett, hogy egész látogatásom alatt le se vettem a fejemről, mert kicsit sem zavart, ellentétben a villamoson hordott maszkommal, melyben necces a levegővétel. Ez a felszerelés egyébként nem kötelező viselet a klubban, ki-ki maga dönti el, hogy felteszi-e.
A látogatás apropója, hogy ez a klub volt az első, amelyik megnyitotta kapuit a karantén után. Márta gondos háziasszonyként körülvezetett. Kisebb klubot vártam, a nagyterem a néhai Petőfire emlékeztet. A fő különbség az, hogy itt frissen festett falak, ragyogó tisztaság fogadja a látogatót. Persze előjött belőlem a kekec, és azonnal rákérdeztem, hogy a falakon glettelésnek látszó minták a romkocsmákat idéző dizájn részei vagy a mesterek abbahagyták a munkát, mert elfogyott a sör.
– Itt minden ki van találva – felelte Márta, és tudtam, hogy tudja, hogy tudom, és csak vicceltem.
– És mi ez itt a sarokban, csak nem egy vírus ellen védekező szoborrá változott játékos? – kérdeztem tovább, rámutatva egy állva begipszelt fehér emberalakra.
– A lányom gipszmintája – közölte vendéglátóm, és ezzel annyira meglepett, hogy nem forszíroztam tovább a dolgot, mert sem a szobrászművészethez, sem a baleseti sebészethez nem értek.
(A vírus ellen vdekező bridzsező szobra – Fotók: Nagyiván Gábor)
A klubban a maximális asztalszám 25, és három helyiségben folyhat a játék. Az asztalokat zöld biliárdasztalszövet-terítőkkel takarták le, természetesen azért, hogy azok is tisztíthatók legyenek. Márta felemel egyet és mutatja, hogy nem hiányzik a kártyaasztalok valódi kelléke, a posztó sem, mert a terítő alatt tényleg posztóval borított az asztalfelület. Nem mondtam neki, de nekem erről az a filmjelenet jutott az eszembe, amikor egy Elvis Presley-szerű rocksztár leveszi a napszemüvegét, mely alatt egy újabb napszemüveg takarja a szemét.
Az asztalokon beépített kis rudacskák tetején helyezkednek el az asztalszámok, olyan az egész, mintha kis lámpácskák lennének.
– Ezek célja kettős – mondja Márta –, egyrészt az, hogy távolabbról is látszódjanak a számok, másrészt, hogy ne foglaljanak el még egy kis felületet sem az asztaltól, és ne érintkezzenek a kezekkel sem.
Azt, hogy az osztógépek, a Bridgemate, a verseny állását, a cseréket és a játékidőt mutató falra helyezett korszerű kijelzők, hangosító berendezés (mikrofon) és a légkondik is egy modern bridzsklub nélkülözhetetlen tartozékai, már kérdés nélkül észreveszem, de egy hangfalhoz hasonlító szerkezet nem tűnik fel, erre Márta akkor hívja fel a figyelmemet, amikor elkezdjük az interjút. Már majdnem felteszem az előre megfontolt első kérdést, de Márta magától belevág:
– Amint a koronavírus bejött, be kellett zárni. Megijedtünk, és elkezdtem gondolkodni, hogyan fogunk kinyitni. Az látszott, hogy a nyitás nagyon sok gonddal és bajjal fog járni, főleg azért, mert ide a leginkább érintett idős emberek járnak. Egy hónapig agyaltam, majd beszéltem olyan emberekkel, akik ehhez értenek. Amiket elmondtak, abból én magam összeraktam, hogy milyen problémákat kell megoldani. Az előírt két méter távolságot nem tudjuk betartani, de nem az asztalok közötti távolság, hanem az asztalok mérete miatt. A cseppfertőzés adott, azzal baj lehet. Körülnéztem a neten, majd székesfehérvári lévén felvettem a kapcsolatot egy ottani ismerős céggel, hogy gyártsák le nekem az általam tervezett védőfelszerelést minél kedvezőbb áron. Különféle verziókban legyártottak több ezer darabot, tehát ők sem jártak rosszul, mert ezekre a termékekre nagy igény mutatkozott. Nagyjából A4-es nagyságú, állítható, védi a szemet, nem párásodik be tőle a szemüveg, és mivel a levegő alulról jön, a cseppfertőzés pedig szemből vagy felülről, minden szempontból megfelelő védelmet nyújt. A következő probléma annak a megakadályozása volt, hogyan védekezzünk az esetlegesen kártyára kerülő vírus ellen. A gumikesztyű nem jó, beleizzad az ember keze, 3-4 óráig a kézen hordani nagyon kellemetlen, ezért más megoldást kerestem. A munkaruházati boltokban kapható kesztyűket alkalmasabbnak találtam, és különböző méretekben vásároltam belőlük. Kivágásokkal átalakítottam mindegyiket a kártyák használatához, ezek tisztíthatók, fertőtleníthetők is. De ezen felül a legfontosabb az, hogy a kényelmetlenséget elkerülve vásároltam néhány olyan berendezést is, melyet az orvosi műtőkben használnak. Ott ugyanis az orvosi eszközöket és a különböző kellékeket, berendezési tárgyakat nem törölgetik, hanem egy UV-fénnyel működő eszközt használnak a sterilizálásra, mely a C-tartományban történő tevékenységével hatékonyan eltünteti a kórokozókat. A Bridgemate-eket, tokokat, kártyákat az UV-fényen külön is áteresztjük és…
Mártán látszik, hogy szinte szakértő lett a témában, mert olyan információkkal lát el, amiket fizikaórán nem tanultam annak idején, bár lehet, hogy volt erről szó, amíg stikában sakkoztam a pad alatt az osztálytársammal. Gyorsan közbevágok, mintha kívülről ismerném a teljes kozmikus sugárzást, de a fő célom az, hogy ne veszítsem el teljesen a fonalat. Gyorsan fel is mondom okoskodva a leckét, amit az imént tőle tanultam.
– Én úgy tudom, hogy az UV-sugárzás nagyon veszélyes, és a C-fény különösen.
– Igen, az, de ezeket a készülékeket úgy alkották meg, hogy a veszélyes sugarak zárt térben maradnak, és miután a kórokozókat elpusztították, a berendezésekből úgy kerül ki az átforgatott friss levegő, hogy körülbelül két óra alatt a levegő a termek egészében teljesen kicserélődik. Ezért nincs nálunk por. És ezenfelül minden tárgy és minden eszköz ebben a fertőtlenítésben részt vesz.
A berendezést gyorsan lefényképezem, így a Magyar Bridzs Szövetség is tudni fogja, hogy a HND2SWG13–UV–C típusú készülékről van szó. Bár én ilyen hosszú karaktersorozatot sokáig fejben tudok tartani, mert egy cetlire mindig felírom az adatokat, de a „gondolat elszáll, az írás meg marad” alapelv szerint cselekszem, és magát a dokumentumot is lefotózom, mivel Mártának papírja van róla. Az is eszembe jut, hogy ha lenne egy ilyen cuccom, akkor lecserélném a porszívóval és a takarítónővel együtt, de elhessegetem a gondolatot, mert ez a készülék vasalni nem tud, a takarítónő pedig igen. (Asztalszám a magasban, vírusirtó a földön)
Lassan szállingózni kezdenek az emberek, ezért a vírusos témát hanyagolom, nehogy a beszélgetés szófoszlányaiból azt szűrjék le a vendégek, hogy megjött a KÖJÁL-tól az ellenőr.
– Mikor és hogyan ismerkedtél meg a briddzsel? – kérdéssel fordulok a célegyenesbe, mert ezt riport nélkül is meg szoktam kérdezni.
– Fiatalabb koromban már hallottam arról, hogy a Műszaki Egyetemen bridzseznek – feleli Márta –, de különösebben nem érdekelt a történet. Aztán teltek az évek, és a lányomat felvették egy budapesti gimnáziumba. Mivel székesfehérvári vagyok, úgy gondoltam, hogy nem engedem el a gyerekemet kollégiumba. Volt egy kis lakásunk Budapesten, melyet felújítottam, és naponta ingáztam Székesfehérvár és Budapest között, mert a munkám oda kötött. Az estéim gyakran szabadok voltak, sokszor találkoztam barátnőmmel, aki itt lakott. Az egyik alkalommal kávézás közben megcsörrent a telefonja és megtudta, hogy indul egy bridzstanfolyam az Ecsed utcában. Beiratkoztunk, Scharnitzky Péter volt a tanár. Közben két hétre el kellett utaznom Kínába, és mire visszatértem, nem tudtam felvenni a fonalat. De nem csak én! Nagy káosz alakult ki a fejemben, de nem adtam fel. Elindultam egy másik tanfolyamon Szegedi Balázsék akkor nyitott Bridzsakadémiáján. És összeállt a kép. Bár sokat még nem tudtam, egy kis idő elteltével az Ecsed utcában beültünk egy versenyre. Egy hely volt csak szabad, egy elég idős úr játszott hölgy partnerével. Feltűnt, hogy az asztalukhoz leülve visszaköszönés nem történt. De ez volt a kisebbik baj. Amint egyenként szedegettem fel a lapokat, az idős úr megjegyzést tett, hogy ne nyálazzam a kártyákat. Megdöbbentem, nem értettem, miről beszél, hiszen nem tettem ilyet. Aztán tovább magyarázott nekem, a teljesen kezdőnek.
– Rákérdezhetek, hogy ki volt az illető? – vágok gyorsan közbe, és tét nélkül nyerek, mert úriember biztosba nem fogad.
– Bár engem ez a viselkedés nem riasztott el, sajnos számtalan kezdő játékost igen. Nagyon rosszak a tapasztalataim e téren, és ezért arra törekszem, hogy nálunk baráti, majdnem családias legyen a légkör.
– Hogyan jutottál el a klubalapításhoz? – terelem másra a szót.
– Kezdetben ez eszembe se jutott. Az Ecsed utcától ugyan elment a kedvem, de nem hagytam abba. A Bridzsakadémián a tanfolyam elvégzése után azt mondták, hogy szerdánként 1500 forintért ide lehet jönni, kapunk egy asztalt és lehet játszani. De se oktatás, se eredményszámítás, se verseny, se semmi. Hamar rájöttünk, hogy ehhez nem kell az akadémia, ezt otthon is meg tudjuk csinálni. Egyik társunk, Boroczki Józsi felajánlotta, hogy az irodájában tudnánk játszani. 2-3 asztallal kezdtük teljesen magánjelleggel, hol más irodákban, hol egyéb helyeken. Így persze sokkal jobban jöttünk ki, mintha egy klubban ültünk volna le egymás között. Én voltam az anyagbeszerző, kapcsolataim révén megvettem a felszerelést, asztalokat, kártyákat, tokokat. Bevásároltam a saját pénzemből, de az elszámolásnál vita alakult ki, aztán abban állapodtunk meg, hogy pár száz forintot fizetnek a résztvevők a játéklehetőségért, amíg vissza nem térül a pénzem. A társaságunknak híre ment, újabb játékosokkal bővült a csapat, majd baráti és családi tanácsra egyesületben kezdtünk gondolkodni. Több helyen néztünk körül, hova mehetnénk, de újabb anyagi viták miatt az egyesület alapításából végül nem lett semmi. Helyünk se volt, amikor jött a vírus.
– Már akkor is itt járt a vírus? – kapom fel a fejem, mert ez nem rémlett. Már éppen a rejtői „Itt se rádió, se újság” örökbecsű jut az eszembe, amikor Márta megelőz.
– A lányomat felvették az IBS-be és én mentem el beíratni, mert egy baráti buliban megkapta a H1N1 vírust. Teljes karanténban kellett lennie, én gondoskodtam róla ugyanolyan módszerekkel, ahogyan most történtek a dolgok. Megtetszett a gyönyörű hely, az IBS épülete, körülnéztem és úgy láttam, hogy ez alkalmas lehet nekünk. Megkerestem az illetékest…
– A Ránki Zsuzsát? Ő a tanítványom, ő volt ott az egyik igazgató – adom a bennfentest, de koppanok.
– Nem, a Borbáth Andrást, Zsuzsával később ismerkedtem meg. Leültünk, megbeszéltük, tetszett neki az ötlet. Kiválasztottuk a termet és elkezdtük. Szájról szájra ment a hírünk, hamar bővült a létszám.
– Itt már versenyjáték folyt?
– Igen. Addigra a Morgó (Bozzai Péter – N. G.) már megtanította nekem, hogyan kell használni az ACBL eredményszámító programot, tőle a kezdetekben nagyon sok segítséget kaptam. Ő volt az, aki átadta azt a kicsike tudást, hogy egy versenyt le tudjak vezetni. Igazából zsűrizni még nem tudtam, de az idő tájt már jártam az Ecsedbe versenyezni, nagyon figyeltem, sok mindent ellestem onnan. A bridzstudásom is fejlődött, és nem sértődtem meg, amikor lekezelően oktattak és bántak velem, ebből is sokat tanultam. Nem mondom azt, hogy nagy bridzsező lettem, de azért valahogyan tudom már rakni a lapokat. Elmentem egy zsűritanfolyamra is, és megtanultam, hogy a legjobban arra kell ügyelnem, hogy ne marjam el egyik játékosomat se. És nagyon fontos, hogy gyorsan kell dönteni, nem szabad egy kényes helyzetet sokáig elhúzni. Azt hiszem, tudom az embereket kezelni, ehhez van tehetségem. És ez kell is hozzá. Az IBS-ben Reinhardt Géza is besegített, vállalta, hogy hazaviszi a szkórlapokat, este kiszámolja az eredményt és felrakja a honlapra.
– Rentábilisan működött a klub? – teszem fel a mindenkit érdeklő intimpistás kérdést, pedig tudom előre, hogy nem kapok rá konkrét választ. Márti is tudja, hogy nem a falvédőről és a NAV-tól jöttem, ennek ellenére csűri-csavarja. De látja, hogy nem tágítok, ezért elhint egy-két morzsát.
– Ki tudtuk fizetni a bérleti díjat, tudtunk kártyákat venni, meg tudtam tankolni az autót.
– Ekkor már Budai Bridzs Klubként működtetek?
– Nem. Egy bokszegyesület szakosztálya lettünk.
Meglep ez a válasz és Rejtő Jenő jut ismét eszembe. Elképzelem, milyen nehéz lehet bokszkesztyűben kártyázni. Ráadásul nem szeretem a női bokszot, és mint ismeretes, a bridzset a hölgyek széles körben játsszák. Itt tartok a gondolataimban, amikor Márta nevetve folytatja.
– A fiam ügyvéd és az egyetemen megszerette a bokszot. Karitatív tevékenységként hátrányos helyzetű fiataloknak alapított egy ökölvívó egyesületet, hozzá társultunk be. Aztán ahogyan múlt az idő, az IBS-nél is gondok akadtak, elköltöztek, így más helyet kellett keresni. Kapóra jött, hogy a fiam talált egy uniós pályázati lehetőséget, mellyel egy 10 millió forintos vissza nem térítő támogatást és egy 10 milliós nagyon kedvező hitelt lehetett szerezni. Megpályáztuk a bridzsklub keretein belül és megnyertük. A pénzből megvettem ezt a Hegyalja úti helyiséget, és bár egy bonyolult per után a 10 milliós támogatást kamatostól elbuktam, végül összeségében jól jöttem ki a dologból, mert akkoriban sokkal olcsóbbak voltak az ingatlanok. Az akkori pályázat nélkül talán már nem is létezne a klub, de ahogy mindenhez, ehhez is szerencse kell. No meg üzleti érzék.
– És hogyan tudtad áthozni az IBS-ből a vendégeidet? Jöttek utánad? És időben hol járunk? – teszem fel a tripla kérdést, mint a nagyok.
– 2012-ben nyitottunk ki, éppen akkor, amikor a Palatinus. Ez sem kedvezett nekünk. Kezdetben nagyon kevesen jöttek, mert a Pala sok játékost átcsábított. Az IBS-ben csütörtökönként 16-18 asztal jött össze, pénteken 12-14. Ebből itt 6-7 asztal lett. De nem csináltam a dologból presztízskérdést, mert nekem van egyéb jövedelmem, én ezt hobbiból csinálom, mert imádom.
– És nem zavart a konkurencia? – próbálom előcsalogatni belőle a kemény üzletasszonyt, de szenvtelenül reagál.
– Kell a konkurencia, mert anélkül nincs fejlődés. Én ugyan megfordultam párszor náluk, ők egyszer sem jöttek hozzánk. De ezt nem vettem zokon. A Morgó is átpártolt hozzájuk, de helyette jött a Dömös (Dienes Ödön – N. G.). Ő sok embert idehozott. Hamarosan átjött a Szetyu is (Szetei Zsolt – N. G.), aki a Kibic Klubot vezette, mert éppen távozniuk kellett a Kossuth Klubból. Az ő jóvoltából is bővült a létszám, ráadásul segítségével bevezettük a Bridgemate-et és azzal a Magic Contest-szoftverrel dolgoztunk már mi is, amelyikkel a szövetség. Én soha nem hívtam senkit, pedig rendszeresen jártam az Ecsed utcába, mégis elkezdtek jönni az emberek. Ingyenes féléves bérleteket is bevezettünk, és már nemcsak csütörtökön és pénteken, hanem a többi napon is elindult a játék. Jelenleg szombat kivételével minden nap lehet játszani.
Kicsit más köntösben, de felteszem a szokásos kérdést. Azonban a választ hallva inkább visszaszívnám.
– Összeségében, amióta az egészbe belevágtál, pozitív vagy negatív a szaldó?
– Mindenki ezt kérdezi. (Kezdek süllyedni az asztal alá, mert pontosan az ilyen kérdéseket szerettem volna elkerülni – N. G.) Volt egy hatéves időszak, ami alatt inkább beletettünk. De úgy veszem, hogy van ez a hobbim, mely valószínűleg élethosszig megmarad, és látom benne azt a továbbadási lehetőséget, hogy esetleg az unokáim is nagyon szívesen fogják ezt csinálni. És ez a közösség majdnem olyan, mint egy család. Nekem nem kenyérre kell, ami ebből jön. És képzeld el, az én kft-ém Magyarország legrégebbi kft-je!
Ha hal lennék, most tátva maradna a szám. Márta felvilágosít, hogy az összes régi magyarországi kft-t vagy megszüntették, vagy bebuktatták, mert ez volt az okosság, így lett az övé a rangidős. Erről a Márta for President szlogen jut eszembe, mert más forrásból is tudom, hogy nagyszerű üzletasszony. De a szövetség most választott új elnököt, ezért ezt a gondolatomat előtte is titokban tartom.
– Én egész életemben vállalkozó voltam, van érzékem az üzlethez. Annyit sikerült elérni, hogy az utóbbi években nem kellett már saját tőkét beletenni a fejlesztésekbe és a felújításokba, a bevételből tudtam minden költséget és beruházást finanszírozni. Bár a karantén természetesen bennünket is érintett. És sikernek tartom azt is, hogy ma már nagyot javult az idejáró emberek viselkedéskultúrája. Itt nem ölik egymást úgy, mint sok más helyen.
– Oktatásban, tanfolyamokban nem gondolkodtok?
– Meghirdettünk egy kezdő kurzust, négy fő jelentkezett, mégis elindítottuk. De sajnos van a briddzsel kapcsolatban egy furcsa előítélet. Rossz hangzása lett. Egyszer beszélgettem valakivel a Balatonon és megemlítettem, hogy van egy bridzsklubom. Akkor te nagyon okos lehetsz, vágta rá rögtön a beszélgetőpartnerem.
– Megijedt tőled? – kérdem nevetve, de rögtön leesik, hogy ez nem is olyan vicces.
– Nem erről van szó. Ugyanis annyi sikertelenség éri az embereket, az oktatás színvonala nagyon alacsony lett, és ez a bridzsre is igaz. Oktatnak, oktatnak, hogy jöjjön a pénz, eredmény meg nincsen. Én kitaláltam azt, hogy írni kéne a kamaráknak, mennek nyugdíjba az emberek, próbáljanak megtanulni bridzsezni, írjanak körleveleket, hogy itt és itt lehet játszani, és nem utolsó sorban van egy közösség, ahova tartozhatnak.
Márta végezetül megemlíti, hogy talán Guinness-rekordnak is beillő szenzációval is szolgál a klub:
– 2020. június 30-án megtartottuk a Karcsi bácsi századik születésnapját
(Csollány Károlyról van szó – N. G.). Nagy dolog, talán nincs is ilyen még egy a világon. Ő a kezdetektől fogva játszik nálunk és jó eredményeket ér el! Ebből is látszik, hogy itt családias, jó hangulatú bridzsklub működik. Ha megkérdezik egymást az emberek, hogy hogy vagy, azt nem udvariasságból teszik, hanem azért, mert kíváncsiak rá. De feleslegesen persze nem beszélnek, mert a bridzs itt a minden.
(A klubvezető Csurgai Márta koccint a százéves Csollány Károllyal a klubot újraindító keménymag gyűrűjében – Fotó: Budai Bridzs Klub)
Szedelőzködöm és búcsúzom, mert kezdődik a verseny. Lefelé haladva a lépcsőn magamnak is felteszek egy kérdést.
– Szívesen jönnél ide játszani?
A válasz határozott igen. De ne áruljátok el senkinek.
